Ne légy strucc!

A struccpolitika pillanatnyi enyhülést hozhat kudarc esetén, de hosszútávon megfizetjük az árát.

A kudarc mindenkit megvisel. Nem számít mekkora a kudarc, mint ahogy az sem, ki vagy, mennyire vagy sikeres. Épp ezért komoly erőfeszítéseket vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy elkerüljük. Gyakran - pont, mint a strucc - inkább homokba dugjuk a fejünket azért, hogy ne kelljen negatív információkról, eseményekről értesülnünk. Még akkor sem, ha nagy a tét.  Egy tanulmány szerint például a befektetők ritkábban ellenőrzik portfóliójukat, ha kedvezőtlenek a piaci körülmények, még akkor is, ha egy egész élet megtakarításai forognak kockán.

A probléma csak az, hogy így a lényeges visszajelzésekről is lemaradunk, olyan információkról, melyekkel a jövőben esetleg elkerülhetnénk egy hasonló helyzetet. De vajon mi kell ahhoz, hogy tanuljunk a hibáinkból? És egyáltalán miért olyan nehéz tanulni belőlük? Ezekre a kérdésekre keresték a választ kísérletsorozatukban a Chicagói Egyetem munkatársai is, Lauren Eskreis-Winkler és Ayelet Fishbach.

Miért nehéz a kudarcokból tanulni?

Eskreis-Winkler és Fishbach kísérletük résztvevőit arra kérte, hogy egy felelet választós tesztet töltsenek ki. Minden egyes kérdés esetében két lehetséges megoldás közül választhatták ki a szerintük helyes választ. A teszt kitöltése után a résztvevők visszajelzést kaptak arról, hogy a helyes választ jelölték-e meg vagy sem. Ezt követően ismét ugyanarra a kérdéssorra kellett válaszolniuk.

Azt gondolnánk, hogy a résztvevők a visszajelzések alapján korrigálták válaszaikat. Meglepő, de nem így történt. Ugyanis a kísérlet vezetői azt tapasztalták, hogy azok, akik nem találták el a helyes megoldást – és a hibájukról jelzést kaptak - a következő fordulókban ismét elhibázták a válaszaikat. Adódik a kérdés: mi lehet ennek az oka?

Amikor hibázunk és ez tudomásunkra jut, egyszerűen nem figyelünk tovább. Ennek oka részben az, hogy az egonk útban van. Hiszen mindannyiunk természetes és erős késztetése, hogy kompetens, jó, rátermett embernek lássuk magunkat. A kudarc pedig ezzel ellentétes információt hordoz  és megzavarja ezt a törekvésünket.

Hogyan tanulhatunk kudarcainkból?

Először is, próbáljunk meg távolságtartásra törekedni. A távolságtartás lehetővé teszi ugyanis, hogy a kritikát annak tekintsük, ami: egy visszajelzésnek. Ehhez az kell, hogy tudatosítsuk magunkban az adott feladat vagy munka nem egyenlő velünk. A negatív visszajelzés az elvégzett feladatra vagy munkára vonatkozik, nem pedig a személyünkre. Ennek eredményeképpen kevésbé fogsz bezárkózni, és nagyobb valószínűséggel fogod átgondolni a visszajelzést.

Eskreis-Winkler egy másik kutatásában középiskolásokat kért meg, hogy adjanak az iskolai feladatokkal kapcsolatos tanácsokat társaiknak. Azt tapasztalta, hogy ezáltal a tanácsot adó diákok jegyei is javultak. Ugyanis  a tanácsadás lehetővé teszi, hogy a hibáinkból szerzett információkat negatív érzések nélkül hívjuk elő. Hiszen a kudarcok megtépázzák az önbizalmunkat, de amikor tanácsot adunk akkor „hirtelen visszanyerjük az önbizalmunkat...Emlékeztet minket arra, amit már tudunk”. Ezért a kudarcok feldolgozásában és a tanulságok levonását elősegítheti az is, ha a tanácsot adunk valaki olyannak, aki hasonló helyzettel küzd. 

Végül, de nem utolsó sorban, Johannes Haushofer pszichológus professzortól inspirálódva Eskreis-Winkler elkezdett önéletrajzot vezetni a kudarcairól, és erre ösztönzi a hallgatóit is.  "A kudarcok önéletrajza mindig sokkal hosszabb, mint a sikereké". De nem is a hibák és a kudarcok elkerülése a cél, a hibátlanságnál fontosabb a tévedéseink el- és felismerése. A cél az, hogy ügyesebben hibázzunk, tanuljunk belőle, és utána tovább lépjünk.