A hírnév is lehet teher
A hírnév terhet is jelenthet. Jól példázza ezt Alfred Nobel, akinek neve ma a kiemelkedő tudományos és irodalmi teljesítményekhez kapcsolódik. De ez nem volt mindig így, a korabeli sajtóban a ‘halál kereskedőjeként’ emlegették.
A 19. századi svéd kémikus és feltaláló kiemelkedő üzleti sikereket tudhatott magáénak. Vagyonát legfőképp a dinamit feltalálásanak köszönhette. Későbbi tettei és a dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy a vegyész egyáltalán nem akarta, hogy az utókor erről emlékezzen rá. Ebben talán az is szerepet játszhatott, hogy Alfred Nobel azon kevesek közé tartozott, akik még életükben olvashatták nekrológjukat. Ugyanis 1888-ban, Ludwig bátyja halálakor, a Le Figaro figyelmetlenségből, nem a testvérét, hanem őt búcsúztatta. Az incidenst csak tovább fokozta, hogy a szöveg nem volt éppen hízelgő: “Le marchand de la mort est mort” (A halál kereskedője meghalt).
Alfred Nobel motivációit csak találgatni lehet, az azonban biztos, hogy harmadik és egyben utolsó végrendeletében ez áll: “A tőke, amelyet hagyatékom gondnokai biztos értékpapírokba fektetnek, alapot képez, s ennek kamatát évente díjak formájában kell kiosztani azok között, akik az előző év folyamán az emberiségnek a legnagyobb szolgálatot tették. …egy rész annak, aki a legfontosabb felfedezést tette vagy találmányt alkotta meg a fizika területén, egy rész annak, aki a legfontosabb kémiai felfedezést vagy tökéletesítést produkálta, egy rész annak, aki a legfontosabb felfedezést tette a fiziológia vagy az orvostudomány körében, egy rész annak, aki az irodalomban a legkiválóbb idealista irányzatú művet alkotta, s végül egy rész annak, aki a legtöbbet vagy legjobbat tette a népek testvérisége, az állandó hadseregek leszerelése vagy csökkentése és a békekongresszusok rendezése vagy előmozdítása érdekében.”
Amikor 1896-ban Nobel halála után a végrendelet nyilvánosságra került, nem volt egyértelműen meleg a fogadtatása sem Svédországban, sem a világ más pontjain. A megosztottságot jól példázza az, hogy saját családja is ellenezte a Nobel-díj megalapítását és az általa megnevezett bizottság is visszautasította a végakarat végrehajtását. Végül öt év pereskedés után, 1901-ben ítélték először oda a Nobel-díjat.
A díj több mint száz éves története nemcsak a Nobel nevét tette fényesebbé, hanem tekintélyes a reputációja is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a díj első megítélése óta eltelt 116 évben pusztán ketten utasították vissza átvételét. Jean-Paul Sartre, az 1964-es irodalmi kategória győztese, aki minden díj átvételét következetesen elutasította, valamint az 1973-as békedíjas, a vietnami fegyverszünet elérése érdekében az amerikai Henry Kissingerrel együtt díjazott Le Duc Tho. Az észak-vietnami tárgyaló a béke Nobel-díjak egyik legellentmondásosabb döntésével kapcsolatban arra hivatkozott, hogy csak fegyverszünet, de nem béke van Vietnamban.
Kissé talán morbid, de érdemes átgondolni, vajon mi állna a saját nekrológunkban, milyen címkék tapadnak a nevünkhöz, hogy a hírnév még véletlenül se legyen teher.